Olvasom Coelho legújabb könyvét, és felébresztett bennem egy párizsi emléket. Templomban voltam Zsoltival, és gyönyörű volt. Nagyon megérintett. Arra gondoltam, hogy teljesen mindegy, hogy elvesz, vagy nem vesz el, nekem ez a pasi akkor is a férjem, és még ha nem is mondja el nekünk a pap az örök hűség, jóban-rosszban, illetve hasonlókat, én ezt itt és most akkor is megfogadom. Nem kell nekem ehhez közvetítő. (mármint a pap).
Szóltam neki (mármint Zsoltinak), hogy gyertyát akarok gyújtani azért, hogy örökké szeressük egymást, és ez a boldogság megmaradjon.
Nagyon jó volt, a gyertyagyújtás után el is sírtam magam.
Olyan szép emlék, nem akarom többé elfelejteni, illetve azt akarom, hogy mindig bennem éljen, és ne kelljen hozzá semmilyen könyv.

Az emlékek és érzések újra átélése miatt fogom most újraolvasni a blogom elejét.
Most fogyott el az erőm, nem mozgok, rengeteg diétás édességet eszem, és egyébként is mindenből többet, mint szabadna. Látszik is a mérlegen.
Újra erőt kell merítenem, még nem késő, fordulóponton vagyok. Ha nem folytatom, feladom. És azt nem szabad.
Nem tehetem meg magamért, érte, és értetek sem, akik szurkoltok nekem. De leginkább magamért, és önzésből. Sokáig akarom élni ezt az életet, egészségesen, boldogan, nem megvakulva és levágott lábbal.