Jaj, drága anyukám, dehogy bántottál meg!
Egyébként mielőtt közzé teszem a bejegyzéseket, általában átolvasom.
Tegnap is ezt tettem, és annál a résznél, hogy "nem lenne sok" 25000 Ft a hazafuvarért, nekem is eszembe jutott, hogy ennyi pénzből 4 tagú családok talán élnek egy hétig....
Akkor beszéljünk a pénzről.
A pénzhez való viszonyomat egy dolog határozza meg: nem érdekel.
Ez valószínűleg annak köszönhető, hogy az esetek jelentős részében van annyi, amennyi kell.
A kötelező kifizetéseken kívül - ez kb havonta 200.000 Ft a hitelre és a rezsire- a kaján felül mindig marad pár-tízezer Ft szabad keret. Minden évben el tudunk menni nyaralni, utazni, akár többször is.
Nem okoz problémát az átlagtól drágább ajándékok megvétele sem. Most karácsonykor egy Naplós felmérésből az derült ki, hogy az átlag magyar 30.000 Ft-ot költ karácsonyi ajándékokra összesen.
Nem tudom, hogy csinálják.
Néha elgondolkodom, de mindig oda lyukadok ki, hogy nem vagyok hajlandó szégyellni magam amiatt, amiért jobban élünk sokaknál.
Nem vagyunk gazdagok a szó igazi értelmében, de általában nem kell gondolkoznunk, ha meglátunk valamit, és meg szeretnénk venni.
Nem probléma egy többezres könyv, egy 10ezres fodrász, egy pár ezres Ferrari modell, vagy ha elmegyünk Zsófival ruhákat venni, és otthagyunk jópár tízezrest. Még hónap végén sem.
Nincs egy büdös vasunk sem félretéve, nem spórolunk, nem gyűjtünk, elköltjük az összes pénzünket.
Tőlünk nem fog sokat örökölni sem Zsófi, sem Lilla.
Minden pénzünket arra költjük, ami örömet okoz nekünk. Hiszen egyedül ez az értelme a pénznek. Adni, örömet szerezni.
Hálát adok a sorsnak, hogy jelenleg ezt megtehetjük. Volt ez másképp is, és lehet, hogy lesz is még.
Kiélvezzük most ennek minden pillanatát, és nem foglalkozunk semmi mással.
És egy percig sem vagyok hajlandó rosszul érezni magam emiatt.
Utánunk lehet csinálni.
Lehet minden munkanap hajnali fél 4-kor kelni, és hazaérni este 10-re, közben megmozgatni több tonna árut, jókedvűnek lenni a hülye vevőkkel, és hallgatni az idegbeteg főnök állandó ordibálását, folyamatosan fájó térdekkel.
Lehet minden negyedéves és éves zárásnál túlórázni gyakran estig, sőt, van mikor hajnalig.
Újra be lehet ülni 40 éves fejjel az iskolapadba, és tanulni évekig munka mellett.
Ezt most nem panaszként írom, mindketten imádjuk a munkánkat, én még a munkahelyemet is, és nem cserélném el az életem munka-részét sem.
És azt is tudom, hogy nincs olyan olvasóm, aki akár egy percig is irigyelné tőlünk az életszínvonalunkat.
Mindez csak kijött belőlem.
De a lényeg tényleg csak annyi, hogy nem érdekel a pénz.
És ha Zsolti álma az, hogy végre menjen is vele egy Ferrari, és ha ez a pár perc 100.000 Ft-ba kerül, akkor annyiba kerül. :)
Az én következő megvalósítandó álmom (delfinekkel úszás) ennek többszörösébe fog kerülni. De az sem érdekel. Megteszem, amíg megtehetem.
Az életben egyetlen egy dologtól félek, de attól nagyon: nem akarom, hogy az utolsó gondolatom az legyen, hogy nem valósítottam meg az álmaim közül azokat sem, amikre lett volna lehetőségem. Félelemből, spórolásból, vagy bármi más miatt.
Nem akarok azzal a gondolattal meghalni, hogy másképp kellett volna élnem.
És nagyon remélem, nem is fogok.
Nem fogok magammal vinni sem pénzt, sem tárgyakat. De amíg élek, átélek annyi boldog pillanatot, amennyit csak tudok. És annyi boldogságot adok, amennyire csak képes vagyok.
És magasról leszarom, hogy ez sokba kerül.
Anyukám: engem igazán boldoggá az tesz, amikor látom ezt a drága, édes, kivételes embert csillogó szemekkel, gyermekien boldog arccal, hálás, szerelemmel teli szemekkel rám nézni.
Látni, ahogy megvalósítjuk a megvalósíthatatlant is, ahogy sorban válnak valóra az álmaink.
Tudni, hogy kiejthetek bármit a számon, azt biztos megkapom, megtesz értem mindent, és jobban szeret, mint bárki mást.
Na ezt nem lehet forintosítani.
Ezek a pillanatok felbecsülhetetlenek. Ezeket gyűjtjük. :) Rengeteg van már, köszönet a sorsnak érte mégegyszer!
És ezek?
Hogy mennyibe kerültek? Nem mindegy? Hiszen sokkal többet adtak. :)
Kíváncsi vagyok minden olvasóm véleményére, kérlek kommenteljetek!!!