Pisztáciás málnás kalács
2 hónapja
Jaj, drága anyukám, dehogy bántottál meg!
Egyébként mielőtt közzé teszem a bejegyzéseket, általában átolvasom.
Tegnap is ezt tettem, és annál a résznél, hogy "nem lenne sok" 25000 Ft a hazafuvarért, nekem is eszembe jutott, hogy ennyi pénzből 4 tagú családok talán élnek egy hétig....
Akkor beszéljünk a pénzről.
A pénzhez való viszonyomat egy dolog határozza meg: nem érdekel.
Ez valószínűleg annak köszönhető, hogy az esetek jelentős részében van annyi, amennyi kell.
A kötelező kifizetéseken kívül - ez kb havonta 200.000 Ft a hitelre és a rezsire- a kaján felül mindig marad pár-tízezer Ft szabad keret. Minden évben el tudunk menni nyaralni, utazni, akár többször is.
Nem okoz problémát az átlagtól drágább ajándékok megvétele sem. Most karácsonykor egy Naplós felmérésből az derült ki, hogy az átlag magyar 30.000 Ft-ot költ karácsonyi ajándékokra összesen.
Nem tudom, hogy csinálják.
Néha elgondolkodom, de mindig oda lyukadok ki, hogy nem vagyok hajlandó szégyellni magam amiatt, amiért jobban élünk sokaknál.
Nem vagyunk gazdagok a szó igazi értelmében, de általában nem kell gondolkoznunk, ha meglátunk valamit, és meg szeretnénk venni.
Nem probléma egy többezres könyv, egy 10ezres fodrász, egy pár ezres Ferrari modell, vagy ha elmegyünk Zsófival ruhákat venni, és otthagyunk jópár tízezrest. Még hónap végén sem.
Nincs egy büdös vasunk sem félretéve, nem spórolunk, nem gyűjtünk, elköltjük az összes pénzünket.
Tőlünk nem fog sokat örökölni sem Zsófi, sem Lilla.
Minden pénzünket arra költjük, ami örömet okoz nekünk. Hiszen egyedül ez az értelme a pénznek. Adni, örömet szerezni.
Hálát adok a sorsnak, hogy jelenleg ezt megtehetjük. Volt ez másképp is, és lehet, hogy lesz is még.
Kiélvezzük most ennek minden pillanatát, és nem foglalkozunk semmi mással.
És egy percig sem vagyok hajlandó rosszul érezni magam emiatt.
Utánunk lehet csinálni.
Lehet minden munkanap hajnali fél 4-kor kelni, és hazaérni este 10-re, közben megmozgatni több tonna árut, jókedvűnek lenni a hülye vevőkkel, és hallgatni az idegbeteg főnök állandó ordibálását, folyamatosan fájó térdekkel.
Lehet minden negyedéves és éves zárásnál túlórázni gyakran estig, sőt, van mikor hajnalig.
Újra be lehet ülni 40 éves fejjel az iskolapadba, és tanulni évekig munka mellett.
Ezt most nem panaszként írom, mindketten imádjuk a munkánkat, én még a munkahelyemet is, és nem cserélném el az életem munka-részét sem.
És azt is tudom, hogy nincs olyan olvasóm, aki akár egy percig is irigyelné tőlünk az életszínvonalunkat.
Mindez csak kijött belőlem.
De a lényeg tényleg csak annyi, hogy nem érdekel a pénz.
És ha Zsolti álma az, hogy végre menjen is vele egy Ferrari, és ha ez a pár perc 100.000 Ft-ba kerül, akkor annyiba kerül. :)
Az én következő megvalósítandó álmom (delfinekkel úszás) ennek többszörösébe fog kerülni. De az sem érdekel. Megteszem, amíg megtehetem.
Az életben egyetlen egy dologtól félek, de attól nagyon: nem akarom, hogy az utolsó gondolatom az legyen, hogy nem valósítottam meg az álmaim közül azokat sem, amikre lett volna lehetőségem. Félelemből, spórolásból, vagy bármi más miatt.
Nem akarok azzal a gondolattal meghalni, hogy másképp kellett volna élnem.
És nagyon remélem, nem is fogok.
Nem fogok magammal vinni sem pénzt, sem tárgyakat. De amíg élek, átélek annyi boldog pillanatot, amennyit csak tudok. És annyi boldogságot adok, amennyire csak képes vagyok.
És magasról leszarom, hogy ez sokba kerül.
Anyukám: engem igazán boldoggá az tesz, amikor látom ezt a drága, édes, kivételes embert csillogó szemekkel, gyermekien boldog arccal, hálás, szerelemmel teli szemekkel rám nézni.
Látni, ahogy megvalósítjuk a megvalósíthatatlant is, ahogy sorban válnak valóra az álmaink.
Tudni, hogy kiejthetek bármit a számon, azt biztos megkapom, megtesz értem mindent, és jobban szeret, mint bárki mást.
Na ezt nem lehet forintosítani.
Ezek a pillanatok felbecsülhetetlenek. Ezeket gyűjtjük. :) Rengeteg van már, köszönet a sorsnak érte mégegyszer!
És ezek?
Egyébként mielőtt közzé teszem a bejegyzéseket, általában átolvasom.
Tegnap is ezt tettem, és annál a résznél, hogy "nem lenne sok" 25000 Ft a hazafuvarért, nekem is eszembe jutott, hogy ennyi pénzből 4 tagú családok talán élnek egy hétig....
Akkor beszéljünk a pénzről.
A pénzhez való viszonyomat egy dolog határozza meg: nem érdekel.
Ez valószínűleg annak köszönhető, hogy az esetek jelentős részében van annyi, amennyi kell.
A kötelező kifizetéseken kívül - ez kb havonta 200.000 Ft a hitelre és a rezsire- a kaján felül mindig marad pár-tízezer Ft szabad keret. Minden évben el tudunk menni nyaralni, utazni, akár többször is.
Nem okoz problémát az átlagtól drágább ajándékok megvétele sem. Most karácsonykor egy Naplós felmérésből az derült ki, hogy az átlag magyar 30.000 Ft-ot költ karácsonyi ajándékokra összesen.
Nem tudom, hogy csinálják.
Néha elgondolkodom, de mindig oda lyukadok ki, hogy nem vagyok hajlandó szégyellni magam amiatt, amiért jobban élünk sokaknál.
Nem vagyunk gazdagok a szó igazi értelmében, de általában nem kell gondolkoznunk, ha meglátunk valamit, és meg szeretnénk venni.
Nem probléma egy többezres könyv, egy 10ezres fodrász, egy pár ezres Ferrari modell, vagy ha elmegyünk Zsófival ruhákat venni, és otthagyunk jópár tízezrest. Még hónap végén sem.
Nincs egy büdös vasunk sem félretéve, nem spórolunk, nem gyűjtünk, elköltjük az összes pénzünket.
Tőlünk nem fog sokat örökölni sem Zsófi, sem Lilla.
Minden pénzünket arra költjük, ami örömet okoz nekünk. Hiszen egyedül ez az értelme a pénznek. Adni, örömet szerezni.
Hálát adok a sorsnak, hogy jelenleg ezt megtehetjük. Volt ez másképp is, és lehet, hogy lesz is még.
Kiélvezzük most ennek minden pillanatát, és nem foglalkozunk semmi mással.
És egy percig sem vagyok hajlandó rosszul érezni magam emiatt.
Utánunk lehet csinálni.
Lehet minden munkanap hajnali fél 4-kor kelni, és hazaérni este 10-re, közben megmozgatni több tonna árut, jókedvűnek lenni a hülye vevőkkel, és hallgatni az idegbeteg főnök állandó ordibálását, folyamatosan fájó térdekkel.
Lehet minden negyedéves és éves zárásnál túlórázni gyakran estig, sőt, van mikor hajnalig.
Újra be lehet ülni 40 éves fejjel az iskolapadba, és tanulni évekig munka mellett.
Ezt most nem panaszként írom, mindketten imádjuk a munkánkat, én még a munkahelyemet is, és nem cserélném el az életem munka-részét sem.
És azt is tudom, hogy nincs olyan olvasóm, aki akár egy percig is irigyelné tőlünk az életszínvonalunkat.
Mindez csak kijött belőlem.
De a lényeg tényleg csak annyi, hogy nem érdekel a pénz.
És ha Zsolti álma az, hogy végre menjen is vele egy Ferrari, és ha ez a pár perc 100.000 Ft-ba kerül, akkor annyiba kerül. :)
Az én következő megvalósítandó álmom (delfinekkel úszás) ennek többszörösébe fog kerülni. De az sem érdekel. Megteszem, amíg megtehetem.
Az életben egyetlen egy dologtól félek, de attól nagyon: nem akarom, hogy az utolsó gondolatom az legyen, hogy nem valósítottam meg az álmaim közül azokat sem, amikre lett volna lehetőségem. Félelemből, spórolásból, vagy bármi más miatt.
Nem akarok azzal a gondolattal meghalni, hogy másképp kellett volna élnem.
És nagyon remélem, nem is fogok.
Nem fogok magammal vinni sem pénzt, sem tárgyakat. De amíg élek, átélek annyi boldog pillanatot, amennyit csak tudok. És annyi boldogságot adok, amennyire csak képes vagyok.
És magasról leszarom, hogy ez sokba kerül.
Anyukám: engem igazán boldoggá az tesz, amikor látom ezt a drága, édes, kivételes embert csillogó szemekkel, gyermekien boldog arccal, hálás, szerelemmel teli szemekkel rám nézni.
Látni, ahogy megvalósítjuk a megvalósíthatatlant is, ahogy sorban válnak valóra az álmaink.
Tudni, hogy kiejthetek bármit a számon, azt biztos megkapom, megtesz értem mindent, és jobban szeret, mint bárki mást.
Na ezt nem lehet forintosítani.
És ezek?
Hogy mennyibe kerültek? Nem mindegy? Hiszen sokkal többet adtak. :)
Kíváncsi vagyok minden olvasóm véleményére, kérlek kommenteljetek!!!
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Most, hogy végig olvastam és elgondolkodtam,látom teljesen igazad van. Irigyellek azért mert így tudod felfogni. Sajnos én az aggódós típus vagyok, pedig az átlaghoz képest mi is sokkal jobban élünk. Bárcsak meg tudnék változni, akkor sokkal több élményben lehetne részem, részünk.
Puszi Erzsi
Szia Erzsi!
Köszönöm az első kommentet, bár már többen is olvasták, de nem írtak. Pedig tényleg kíváncsi vagyok...
Aggódni....nem tudom, miért aggódnék. A legrosszabb verzió (pusztán a pénzkérdésben) az lenne, ha mindketten elvesztenénk a munkánkat. Zsolti pár hét, én 1-2 hónap alatt találnék másikat. Nem tudnánk fizetni a lakáshitelt, és elúszna az otthonunk. Visszamennénk albérletbe.
És akkor mi van?
Saját tulajdont, tárgyakat elveszthetünk bármikor. Fájna persze, rossz lenne, nagyon rossz. De amíg együtt élhetünk szerelemben, megértésben, egymást támogatva, addig semmi más nem számít. És ami igazán erősíti az egymáshoz tartozást, az a rengeteg együtt átélt élmény, annak a tudata, hogy a másik legfontosabb célja, hogy téged boldognak lásson, és nem a lakás, vagy a benne lévő tárgyak.
Mindaddig, amíg Zsolti mellettem van, én nem aggódom. Jöhet bármi, együtt megoldjuk.
Neked persze más a helyzeted, Te még gyerekeket nevelsz.
De gondolkozz el: mire emlékszel jobban gyerekkorodból? A kapott tárgyakra, vagy az együtt töltött kivételes percekre? Mikor tör Rád a melegség érzése?
Nekem fogalmam sincs, miket kaptam karácsonyra, vagy szülinapra. De sosem felejtem el az anyával töltött balatoni nyarakat, a főzést az első hetekben Skeresztúrban az udvaron (még ha tevőlegesen nem is tettem érte semmit), a kirándulásokat apával Szilvásváradon, amikor szarrá áztunk mamával Berlinben az Egyiptomi Múzeum előtt, amikor közösen takarítottunk anyánál a tesókkal, mielőtt kijött a kórházból. Amikor éjszaka kiszöktünk Katival a faluba.
A közös élmények teszik széppé a családi múltat, és nem a kapott tárgyak.
Legalábbis nekem. :)
Szerintem jogos mindkét oldal. Igazad van abban, hogy az élmények sokkal fontosabbak a tárgyaknál, pénznél, meg mindenben, amit leírtál...
De van igazság abban is, hogy a mai világban nem árt 2x átgondolni, hogy mennyi pénzt adsz ki és mire. Persze, fizesd ki, ami miatt jól érzed magad, menj el akár egy ház áráért is olyat csinálni, amit soha nem felejtesz el, akkora élményt nyújt!
Viszont lehet, hogy nem fogod használni a tv-t a fürdőben, vagy nem kell újabb kondi gép/csavar/pohárkészlet/ruha a többi mellé, ha azt nem használod. Nem beleszólás, arra költesz, amire akarsz, de szerintem jobb nem megvenni egy tárgyat, amire nincs is szükség, ha annak az árából egy élménnyel gazdagabbá teheted magad.
Ha meg van pénz mindkettőre, az a legjobb. Örülj neki és ne agyalj, csak tudod, azért van határa mindennek. Az előtt állj meg:)
Ja, és az sem mindegy, kinek mi a szeretet nyelve.
Vannak, akiknek az ajándékozás, és nekik talán többet érnek a tárgyak, ha olyan beállítottságú az illető..
http://www.csillaginfo.hu/index.php/mas/80-szeretetnyelvek
Irigyellek azért hogy igy tudod felfogni a dolgokat, de valahol igazad van.Sajnos mi itt ebben a régióban jóval kevesebből kell hogy kijöjjünk, (de ez nem panasz) és kell hogy fizessük a magas számláinkat. Szép emlékeim nekem is vannak és azok sem a tárgyakhoz kapcsolódnak, hanem az együtt töltött közös időkre. Én más beálitottságu vagyok, és engem még a mai napig is bánt hogy senkinek nem tudtam semmivel sem kedveskedni az együtt töltött karácsonykor. Én ilyen vagyok, nem tehetek róla.Élvezzétek az életeteket, hiszen nem tudni meddig tart és valóban senki nem visz magával semmit, sajnos még az emlékeket sem. Vigyázzatok egymásra sok szeretettel puszillak mindnyájatokat.
Szerintem, ha tehetősebb vagy az átlagnál, nem árt megtakarítani picit. Nem tudhatod, mit hoz a holnap. Ez nem zárja ki azt, hogy megvalósítsátok az álmaitokat! De az én véleményem ne nyomjon sokat a latba, mert ugye mi megint csak más helyzetben vagyunk: gyerekek, hitel a házon, munkanélküliség... nem sorolom, nálunk a megélhetés is kérdéses, nemhogy megtakarítani:) Jelenlegi helyzetünkből nézve pénzszórásnak látom pl. a Ferráris hazautat..de hangsúlyozom, ez az én jelenlegi szemszögem-hóvégére már kenyeret sem veszek...N.
Kedves N.!
Köszönöm a véleményed. Kíváncsi lennék, ki vagy, ismerjük-e egymást, vagy véletlenül találtál ide.
Tudom, hogy nagyon sokan élnek mindennapi kenyérgondokkal, rettegve az esetleges kilakoltatástól. Időnként segítek a rászorulóknak, mindig adtam a kedvenc hajléktalanomnak amíg élt(de csak azért, mert őszinte volt, és páleszre kért),felemelem a telefont, ha gyűjtenek, és a Mikulásgyár is számíthat minden évben adományra.
De ettől többet nem teszek, nem tudom, személy szerint mit tehetnék. Egyéneken tudok segíteni, de sajnos a társadalmi problémák megoldása felettem áll.
Ugyanakkor hiszem, hogy a legnehezebb helyzetből is fel lehet állni, a legnagyobb hibákat is helyre lehet hozni, de az okokat önmagunkban kell keresni, a megoldást önmagunktól kell várni.
Nem tudom ki vagy, és lehet, hogy a net létszükséglet valamiért. Lehet, hogy beleestél a hűségnyilatkozat csapdájába. Lehet, hogy ingyen van, lehet, hogy kávéházból kommenteltél.
De ha nem így van, és otthonról, pénzért vett internet segítségével írtál, akkor szerintem az igazi pénzszórás a net a hóvégi kenyér helyett.
Kíváncsivá tettél, ha gondolod, meséld el a történeted.
Remélem, nem bántottalak meg, nem volt szándékomban, csak mint minden, a pénzszórás is csak viszonyítás kérdése.
Kedves N!
Közben rájöttem, ki lehetsz. Nekem csak B-tól kapott infóim vannak Rólatok, néha őt kérdezem, mi van Veletek. Igazából nem ismerlek sem Téged, sem a családodat, így nem alkotok véleményt. Illetve nem mondom el, mert nem ismerem a Ti oldalatokat.
A blogod alapján harcos típus vagy, nem féltelek.
Az emailcímem tudod, írj, ha gondolod.
Nekem is kellett pár perc, mire rájöttem ki vagy N:)
Kriszta!
Sok mindenben igazad van. Talán a mi esetünkben a kulcsszó a gyerekek. Sajnos mi ilyen létszámmal nem nagyon tudnánk albérletbe menni: 2 felnőtt, 3 gyerek, 2 kutya, 2 macska, 1 papagáj :) :).
Aztán én aggódom,hogy honnan-hogyan lesz a gyerekeknek otthona, munkahelye, jövője. És bármennyire is fáj, én biztatom Őket,hogy menjenek külföldre, ha nem is örökre, de amíg lesz valamijük. Spórolni mi sem tudunk, de mi egyelőre még a gyerekeket kényeztetjük :).
Az élményekkel kapcsolatban nagyon-nagyon egyetértek veled, de van akit az tesz boldoggá ha van egy aranyórája, sportautója, tök mindegy mije.... :)
Jó,hogy írtál erről, érdemes néha elgondolkozni ezeken a dolgokon, hogy ne veszítsük el a (szerintünk) helyes irányt :).
Erzsi
de jó, mindenki tudja, ki vagyok:)
pedig a piszkos anyagiak miatt nem akartam felfedni:D:D
háát, ez van:D
Kenyeret nem veszek, hanem sütök, ha szorul a hurok. Hát, lehet luxus a net, de Petinek pl. munkakereséshez, alkalmi munkákhoz kell. legyen ez a mi luxusunk és álom-megvalósításunk:)